Bár a téma vizsgálói között nincs mindenben egyetértés, a kutatások szerint Archimedes (Kr.e. 287 - Kr.e 212) jelentős szerepet játszhatott a csavar elvének fejlődésében. Kutatások szerint a görög polihisztor már az időszámításunk előtti 3. században olyan vízemelő berendezést hozott létre, melynek technológiája a csavar elvén alapult, és a föld öntözésére, valamint a hajók szennyvíz elvezetésére is alkalmas volt. Ezt a találmányt egyéb kutatások Szanherib asszír királynak (Kr.e.  705 - Kr.e. 681) tulajdonítják.

 

Más elbeszélések szerint a csavarok története az ókori Rómába vezet vissza. Itt többek között az ajtók nyithatóvá- és zárhatóvá tételéhez alkalmaztak menetes szerkezeteket és azt is feltételezik, hogy a rómaiak ekkor már bronzot és ezüstöt is használtak alapanyagként csavar készítésre.

 

Az szinte bizonyos, hogy a Kr. u. I. században fából készült menetes csavarokat használtak szőlő- és oliva présekben az ókori Görögország és Egyiptom területén. A klasszikus értelemben vett, rögzítésre használt csavarok pedig csak a 15. század környékén váltak ismertté és elterjedté Európa szerte.

 

A menetes kötőelemek térhódítása előtt sokféle rögzítési forma volt használatban. Rögzítésre leginkább bőrből és mindenféle rostból készült zsinórokat, majd később szegeket és szegecseket használtak. Elterjedtek voltak a ragasztók is, de persze nem a mai széles választékban.

 

A fémcsavarok elterjedése a 18. század vége felé, a tömeggyártásra alkalmas szerszámgépek létrejöttével vált valóra. A fejlődés az 1760-as és 1770-es években indult meg igazán, két külön út mentén, melyek aztán összeértek.

 

Az Egyesült Királyságban 1760-ban szabadalmaztattak egy csavarkészítő gépet, a szabadalom a Staffordshire-i Job és William Wyatt testvérpár nevéhez köthető. A gép egy vezércsavart használt a kívánt menetemelkedés kivágásának érdekében, a hornyot pedig egy forgóreszelővel vágták ki, miközben a főorsó mozdulatlanul állt. 1776-ban indult el a Wyatt testvérek facsavar gyárának tevékenysége. A vállalkozás a testvérpár vezetésével később megbukott, de az új tulajdonosoknak sikerült felvirágoztatniuk és az 1780-as években már – az akkori viszonyokhoz képest forradalmi módon – napi 16 000 csavart gyártottak 30 alkalmazott segítségével.

 

Jesse Ramsden angol hangszerkészítő a szerszám- és műszerkészítés csavarozási problémáin dolgozva 1777-ben találta fel az első csavarvágó esztergagépet. Majd később Henry Maudslay egyesítette a Wyatt testvérek és Ramsden találmányát és olyan csavarvágó esztergagépet gyártott, amely a vezércsavar, a csúszótámasz és a váltófogaskerekek összetételét tartalmazta, ezzel lehetővé tette a pontos méretű csavarok tömeggyártását. Cége évtizedekig töltött be vezető szerepet a szerszámgépek területén.

 

Az első, úgynevezett „tornyos esztergagépet” Stephen Fitch építette 1845-ben, hogy csavarokat gyártson pisztoly alkatrészekhez. Ez az amerikai fejlesztés, valamint a szerszámgép-vezérlés egyre automatizáltabbá tétele drasztikusan csökkentette a csavarok előállításának fajlagos költségeit és ezzel lehetővé tette a menetes kötőelemek egyre széleskörűbb elterjedését világszerte.

 

A csavarok szabványosítása már 1800 körül, Maudslay csavavágó eszterga gépének forgalomba helyezésekor megkezdődött és a következő 40 évben a szabványosítás vállalaton belüli és vállalatközi szinten is folytatódott.

 

1841-ben Joseph Withworth megalkotott egy tervet, amely számos brit vasúttársaság általi átvételével az Egyesült Királyság és a Brit Birodalom szabványává vált British Standard Withworth (BSW) néven. Az 1840-es és 1860-as években ezt a szabványt gyakran használták az Egyesült Államokban is. 1864 áprilisában William Sellers benyújtott egy tanulmányt a philadelphiai Franklin Intézetnek, amelyben új szabványt javasolt az Egyesült Államok gyengén szabványosított csavarmenet-gyakorlatának felváltására. Az 1860-as évek végétől a Sellers szabványt számos cég átvette és elfogadottá vált az Egyesült Államokban is.

 

Ugyanebben az időszakban, Európában jól ismertek voltak a brit és amerikai menetformák és szabványok, de párhuzamosan kialakultak a különféle metrikus menetszabványok. 1898-ban a zürichi csavarmenetek szabványosítási nemzetközi kongresszusa egyesítette a különféle metrikus menet szabványokat úgy, hogy a profil megegyezett a Sellers menetével, de a szabvány metrikus méreteket használt. A 20. század elején történtek erőfeszítések annak érdekében, hogy meggyőzzék az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Kanada kormányait: fogadják el ezeket a nemzetközi szálszabványokat és általában a metrikus rendszert, de a törekvések végül nem jártak sikerrel.

 

A 20. század elején a mérnökök már tisztában voltak azzal is, hogy a csavarok felcserélehetőségének biztosítása nem olyan egyszerű, mint csupán egy bizonyos menet fő átmérőjének és menetemelkedésének szabványosítása. Ebben a korszakban a bonyolultabb elemzések világossá tették az olyan változók fontosságát is, mint például a menetemelkedés és a felületi minőség.

 

A két világháború közötti időszakban szabványosították az illeszkedési osztályokat, és új módszereket fejlesztettek ki a csavarmenetek előállítására és ellenőrzésére. 1917-ben alapították meg például a Német Ipari szabványbizottságot (Normenausschuss der deutschen Industrie, NADI). A szervezetet 1926-ban nevezték át Német Szabványügyi Bizottságra (Deutscher Normenausschuss, DNA) jelezve, hogy a szabványosítás már nem csak ipari termékeket, hanem más egyéb területeket is lefed. Ennek jogutódja a DIN, amiról már egy korábbi cikkünkben bővebben értekeztünk.

 

Nemzetközi szinten végül a metrikus rendszer elhomályosította a hüvelyk alapú mértékegységeket és 1947-ben létrehozták az ISO szabványt.

Az ISO metrikus csavarmenet ma már világszerte elfogadott szabvány, és lassan kiszorítja az összes korábbi szabványt, hiszen az iparágak globalizációja piaci nyomást gyakorol a kisebbségi szabványok fokozatos megszüntetésére.

 

Csupán néhány évtizeddel a csavarok tömeggyártásának lehetővé tétele után 1864-ben Ferdinand Gross megnyitotta vaskereskedését Stuttgartban, majd 1904-re elnyerte a „királyi udvar beszállítója” címet is.

 

1914-ben adta át a stafétát Emil Grossnak, akinek az első világháború okozta nehéz gazdasági helyzetben ugyan nem volt könnyű dolga, mégis életben tartotta a céget, hiszen felismerte az adódó lehetőségeket. Mikor rájött, hogy az autó- és motorműhelyek száma rohamosan növekszik, elkezdett kisebb-nagyobb csavarkészleteket összeállítani, amiket rekeszekre osztott fa dobozban értékesített és ezzel beírta a vállalatot a csavarértékesítés történelmébe.

 

Emil Gross hirtelen halála után veje, Franz Hering vette át a cég irányítását és a második világháború utáni időszakban innovatív gondolkodásmóddal biztosította a cég fennmaradását.

 

Később Günter és Dieter Hering vezetésével a vállalat új korszakba lépett és beépítette folyamataiba a modern technológia vívmányait. 1984-től a kommunikáció már nagyrészt telexen keresztül zajlott a Ferdinand Grossnál, és 25 képernyős terminálon folyt a munka, több mint 500 saját fejlesztésű programmal.

 

Gerald Hering irányítása alatt a Ferdinand Gross a Kanbanra való következetes összpontosítással a C-alkatrészek abszolút specialistájaként pozícionálta magát. Díjnyertes innovációkkal, -mint például a „Falcon” E-Kanban - a cég valódi 21. századi megoldásokat kínál ügyfelei számára és a folyamatosan terjeszkedik Európában.

Megbízható partnert keres a kötőelem ellátásban? Válassza a több, mint 150 éves múlttal rendelkező Ferdinand Gross magas színvonalú termékeit és szolgáltatásait!

Személyes tájékoztatásért keresse munkatársainkat a +36 1 425 7523-as telefonszámon, vagy az info@schrauben-gross.hu e-mail címen!